2019. február 19., kedd

The Great Comeback

#Illbeback

Mindig is olyan voltam, hogy valamit elkezdtem, elfogyott az időm és aztán ott folytattam, ahol abba kellett hagynom.

Az utolsó bejegyzés - fejezet!! - óta eltelt egy "kis" idő. Ezalatt a következők történtek velem:
  • befejeztem az egyetemet: marketinges közgazdász vagyok, 2017 júniusában végeztem.
  • szuper állásom van, egy textilipari cégnél a minőségirányítási csoportban. Hamarosan egy éve lesz, hogy megkaptam ezt az állást.
  • férjhez mentem, boldog vagyok.
Igazából mit is mondhatnék ennél többet. Nem nagyon volt időm a munka mellett az írással foglalkozni, tekintve, hogy fél 8-tól 4-ig dolgozok hétköznap, hétvégén háztartást vezetek, a családommal törődök, van egy kutyám is, egy Tacskó - Törpe Tacskó keverék, fekete-cser színben. Cuki, imádom, nagyokat sétálunk, bár a minap megharapott. És Fidónak neveztük el a mesehős után.

Miért írok most? Mert a naaaagy visszatérést tervezgetem hónapok óta. Új történetek kavarognak a fejemben, szeretnék kiírni magamból egy csomó mindent és remélem, hogy sikerül is végre időt találnom minden nap az írásra.

Egyébként 2018-ban 22 könyvet olvastam el. Idén 15-öt tűztem ki célul a GoodReads-en, abból 4 már megvan.

2017. január 28., szombat

12. Fejezet

Petrával való szombati kávézgatásom óta majdnem egy hét telt el, péntek volt, október közepe. Reggel kimásztam az ágyból és azonnal a konyha és a kávéfőző felé vettem az irányt. Szerencsémre még mindenki aludt a házban. Margit csak valamikor éjjel ért haza, mert zárnia kellett. Azt tudtam, hogy ismét nem egyedül jött, de ezt, ahogy idő közben Ani és Laci enyelgéseit is, megszoktam. 

Adam járt a fejemben és a Muse koncert másnapja. Múlt péntek óta nem keresett. Nem írt üzenetet és nem is hívott. Hallgattam Petrára: óriási erőfeszítésekbe tellett, hogy erős maradjak, és ne keressem. Hiszen azt mondta, majd hív. Bár tényleg nem küldtem neki üzenetet és nem is hívtam fel, már egy kis négyzethálós füzetet majdnem teleírtam a neki szánt mondandóimmal, hogy mennyire utálom, amiért nem beszélünk és mennyire szenvedek a hallgatása miatt. Persze tudtam, hogy ezzel nem leszek közelebb ahhoz, hogy végre felhívjon, de legalább magamat féken tartottam vele.

Bár aznap nem volt órám én mégis összeszedtem magam és elmentem Greenwich-be, mert az egyetem jótékonysági süti vásárt rendezett, valami katasztrófa sújtotta nép megsegítésére. Igen, sajnálom, fogalmam sincs melyik nép vagy város, vagy állatfaj megmentésére gyűjtött a suli. A helyzet az, hogy a „süti” szó elhangzása után már csak az időpont meg a helyszín ragadt meg a fejemben, más nem. Túlságosan el voltam foglalva Adam hallgatásával és az önsajnálattal.

Szóval felültem a vonatra és szokás szerint zenét hallgattam. A héten kicsit több időm volt, így a nosztalgia kedvéért megvettem annak a magazinnak a legújabb példányát, amit kamaszként még a bátyámmal is hozattam haza. Persze sokat változott a rock újság, de azért még könnyen kiigazodtam rajta. Rákerestem sok bandára és albumra és megtöltöttem új zenékkel a zenelejátszót. Azok közül hallgattam épp Lower Than Atlantist és kitaláltam, hogy el kéne menni egy koncertjükre is, mert annyira jók. Ahogy így belemerültem a gondolataimba, egyszer csak éreztem, hogy rezeg a zsebem. Vagyis a telefonom.

Kivettem, gondoltam biztosan Ani vagy Margit keres. Elfelejtettem üzenetet hagyni a konyhában, hogy programot csináltam és nem leszek otthon. De nem.

„Beszélnem kell veled. Ha lehet, akkor most. Hol vagy?”

Az üzenetet Adam küldte. Mivel épp a vonaton ültem, csak azt tudtam megírni hová tartok. Nem értettem az egészből semmit, hiszen azt mondta, majd hív. De gondoltam, talán üzenetben könnyebb neki újra felvenni velem a kapcsolatot, lehet, hogy tart attól, mit mondanék neki, ha most felhívna. A kis négyzethálós füzet, amibe a neki szóló „sirámokat” írtam mindig nálam volt. Valamiért szokásommá vált, hogy viszem magammal mindenhová, mint egy naplót. Miután megírtam, hol vagyok, visszatuszkoltam a telefont a zsebembe és felcsaptam a füzetet. Tollat ragadtam és gyorsan lekörmöltem, mennyire fura a helyzet, miért csak egy üzenetet ír? Miért nem beszélt velem egy hétig? Túl zaklatott ugyan nem voltam, de azért persze sok kérdés kavargott a fejemben.

„Mire a Cutty Sarkhoz érsz, én is ott leszek. Az étterem felöli végén.”

Írta Adam, a következő üzenetben. Hát jó, gondoltam. Fogalmam sem volt, hogy képzel úgy tíz perc alatt átérni a városnak ebbe a felébe. De ha ő mondja, akkor biztos ott lesz. Még volt néhány megálló, az alatt már csak bámultam ki a vonat ablakán és egyre csak azon tűnődtem, vajon miféle magyarázattal áll majd elő Adam, aki állítólag szeret, és sosem tudna bántani. Kicsit haragudtam rá, hogy eddig tartott előkerülni neki, de azért örültem is, hogy végre jelentkezett. Nagyon szerettem és nem akartam elveszíteni. De úgy éreztem, hogy mióta Londonba költöztem, mintha a múlt akarna kísérteni. Először Gábor került elő, szinte a semmiből. Beszáguldott az életembe, majd ki is kullogott belőle. Aztán Robi. Jött, összekutyultunk együtt mindent és még alig bogoztam ki magamat, már Adam is megérkezett. Mi van, ha most ő is lelép végleg? 

Nem akartam egyedül maradni. Tudtam, hogy nem lennék képes minden hétvégén más pasit hazaszervezni, mint Margit. És ha most ennek is vége lesz, akkor egyedül maradok a házban. Mióta Laci is nálunk lakik, minden megváltozott, már Anit is alig látom. Margitot előtte sem sokat láttam, de azt már megszoktam. Miután Adam újra az életembe toppant, valamiért hittem benne, hogy ez most már végleges, hiszen, bár nem tudatosan, az évek során mindig őt kerestem minden fiúban, akivel találkoztam. Gábor volt az első és Robi a második, akik néhány pillanat erejéig elfeledtették velem, kit is keresek.

Vajon tényleg tanulni akartam idejönni? Vagy valahol mélyen valami más hajtott vissza ebbe a városba?

Le kellett szállnom. Észre sem vettem, már Greenwich-be ért a vonat, ha csak egy másodperccel később állok fel a helyemről már nem tudtam volna leszállni. Szinte leugrottam a vonatról. Mozgólépcső vezetett fel a kijárathoz. Szinte gépies mozdulattal húztam le a kártyát az érzékelőn. Itt nem volt kapu. Eszembe jutott, régen mennyit blicceltem. Ma már nem vállalnék be egyetlen megállót sem érvényes jegy, vagy feltöltött kártya nélkül. 

Nem tudtam, reméljek-e bármit is még Adamtől, vajon tényleg ott lesz, ahogy mondja? Próbáltam belül megvonni a vállam és azt mondani magamnak „Nem mindegy? Ha ott lesz, ott lesz, ha nem, akkor meg jól besütizek a vásáron…” de nem igazán hatott, nem lettem tőle lazább, inkább még jobban megfeszültem. Talán tényleg nem kellett volna lefeküdnöm vele. Talán jobb lett volna, ha kötöm az ebet a karóhoz és hazavitetem magam a koncert után. Igen, biztosan jobb lett volna, ha nem engedem ilyen közel magamhoz ilyen gyorsan. De… most már mindegy nem? A sulykot elvetettem, kár a „mi lett volna ha” kérdéseken rágódni. 

Már láttam a hajót. Az éttermet. És Adam is ott állt, egyedül volt. De őszinte szomorúság áradt belőle. Itt a vég, gondoltam. Már tudtam, hogy mit fog mondani. Vagyis azt hittem, hogy tudom. Elsápadva, rémülten közelítettem felé. Próbáltam magam összeszedni, ne látszódjon rajtam, mennyire rossz érzéseim vannak. 

- Szia – köszönt, mikor odaértem hozzá. A hangja csendes volt, de egyenesen rám nézett és én alig tudtam válaszolni neki.
- Szia – nyögtem ki végül.
- Nagyon rémisztően nézel rám, ugye tudod? – mondta. Még mindig csendes volt, kicsit talán fásult is. Mi történt? Miért ilyen?
- Mi történt veled? – kérdeztem válasz helyett. Hirtelen megtaláltam a hangomat, de továbbra is feszült és ijedt voltam.
- Ezt is el fogom magyarázni, ahogy azt is, miért hagytalak ki belőle. De kérlek, nagyon kérlek, nyugodj meg egy kicsit. – Kis kétségbeesést fedeztem fel még mindig fásult, színtelen hangjában. Indulni akart, gondolom azért, hogy beüljünk valahová. Azért hideg van már ahhoz, hogy a parkban ücsörögjünk egy padon. Nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem. Nem akartam egyetlen lépést sem tenni vele, amíg nem tudom a választ a legfontosabb kérdésemre.
- Szeretsz még? – Szavaim áramütésként érték. Még mindig fogta a kezem és most már meg is szorította. Arcára kiült a csodálkozás: szemei kikerekedtek, szemöldökeit felhúzta, ajkai kissé szétnyíltak.
- Igen, nagyon szeretlek. Próbáltam elképzelni, mit fogsz mondani, mikor most találkozunk, de erre a kérdésre igazán nem számítottam. Inkább a pofonjaidra és a dühödre készítettem fel magam. Gyere, keressünk egy kávézót, sok a mondanivalóm, nem akarom, hogy megfázz – felelte. Kicsit megnyugodtam. Ha nagyon szeret, akkor nem akar velem szakítani és akkor talán nincs is olyan nagy baj.

Nem válaszoltam, nem volt rá szükség. Kicsit megkönnyebbültem és egy halvány mosoly is megjelenhetett az arcomon, mert láttam, ő is megnyugodott.

Nem mentünk túl messzire, az első kávézóba beültünk. Adam rendelt nekünk kávét és sütit is. Nahát, gondoltam szemöldökömet felhúzva. Ezek szerint tényleg hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Mikor visszatért az asztalunkhoz a megrakott tálcával, segítettem neki lepakolni róla. Leült velem szemben, mély levegőt vett és megszólalt.
- Szeretném, ha végighallgatnál, és ha közben megharagszol rám, kérlek, hogy akkor is hagyd, hogy mindent elmondjak. Utána lekiabálhatod a fejem, pofon vághatsz, faképnél is hagyhatsz. Tényleg. De csak utána, jó?

Bólintottam. Tudtam, hogy most jobb, ha komoly maradok és végighallgatom őt. Érdekelt természetesen, hogy hová tűnt egy hétre, miért mondta le a találkozónkat. 
- Nem azzal fogom kezdeni, hogy mit csináltam az elmúlt héten. Mert az már csak következménye évekkel ezelőtti dolgoknak. Rájöttem, hogy bár sokat beszéltünk annak idején az üzenetküldőn, nem meséltem magamról túl sokat. Nem tudsz szinte semmit a családomról sem. Nem igazán kérdezted, honnét jövök, mintha csak tudtad volna, hogy nem sok szépet mondhatnék a szüleimről, a testvéremről. Ezért mindig hálás voltam, de más dolgok is történtek közben, azután, hogy megláttalak azzal a pasival. De kezdem a legelején. Az apám, James Hyett tengerésztiszt volt. Tanított is itt Greenwichben az akadémián, miután találkozott anyámmal, akit Rose-nak hívtak. Összeházasodtak, apa pedig megkapta a tanári állást, hogy Londonban élhessen. Nem volt több rendes szolgálat és anya ennek örült. Ő egy táncstúdiót vezetett, de amikor a bátyám Elliott megszületett, el kellett adnia az üzletet. Anya a terhesség alatt kórházba került és a baba megfertőződött egy vírussal, aminek következtében Elliott középsúlyos szellemi fogyatékosként született meg. Soha nem tanult meg járni és beszélni sem. Anya így is nagyon szerette, mindent megtett azért, hogy a bátyámból a legtöbbet hozza ki. Apám azonban nem tudta, hogyan kezelje a dolgot. Persze, szerette a gyerekét… valahol mélyen. És ostoba sem volt, megértette, hogy erről senki sem tehet. Azonban nehéz volt hazamennie az akadémiáról, és fájdalmas volt látnia, hogy Elliott a testébe zárva csak szenved. Tíz évig csak a testvérem volt az életük. Aztán a bátyám állapota hirtelen romlani kezdett. Akkor anya már engem várt. Azon a napon, amikor megszülettem, a bátyám elment. Soha nem ismertem. A családi életünk sosem volt felhőtlen. A születésnapjaim mindig szomorúak voltak anyám számára, mert bár aznap engem megkapott, az első gyermekét elvesztette. Apámat is megviselte a testvérem halála, bár ő inkább megkönnyebbülhetett. Talán azt gondolta, a bátyámnak is jobb, hogy már nem kell a testébe zárva szenvednie.  Itt kezdődtek a problémák. Anya képtelen volt elviselni, hogy apámnak kevésbé fáj Elliott elvesztése, mint neki. De ezt soha nem tette szóvá. Lassan elkezdte felemészteni a depresszió. Apámat lefoglalta a tanítás, csak annyit vett észre az egészből, hogy anya fáradékonyabb és kedvetlen. Hiába kérlelte Rose-t, mondja el, mi bántja, ő soha egyetlen panasz szót nem ejtett. Pedig kellett volna. Aztán olyan négy éves lehettem, amikor egy nap senki nem jött el értem az iskola előkészítőbe. Aznap anya felakasztotta magát, apám pedig, mikor hazaérve meglátta anyám holttestét, kiugrott a lakásunk ablakából. Sokkot kapott. Ekkor Joe bácsi, apám bátyja vett magához, ő nevelt fel, és a sajátjaként szeretett. Neki nem is volt vérszerinti gyermeke soha. A felesége, Elisa, nagy bánatukra nem tudott teherbe esni, ezért örökbe fogadtak egy kislányt, akinek Anne volt a neve. Anne vérszerinti anyja francia volt, a kislány egy szót nem beszélt angolul, mikor hozzánk került. Öt éves lehettem. De hamar megbarátkoztunk és a gyerekkorom rendbejött. Szépen felnőttünk Anne-nal, azonban amikor külön költöztem és Joe bácsi munkát ajánlott nekem a boltban, minden megváltozott. Anne a legjobb barátom volt, mindig mindent megbeszéltünk. Amikor megtudta, hogy elköltözöm, és a szüleimtől maradt pénzből megveszem a lakást, amiben most is élek, megharagudott és egyszerűen megszökött otthonról. Kerestük. Sokáig kerestük, de nem találtunk rá. Soha nem tudtuk meg, miért szökött el.
Belekortyolt a kávéba. Én türelmesen hallgattam. Sajnáltam, ami a testvérével és a szüleivel történt. Átnyúltam az asztalon és megszorítottam a kezét.
- Aztán elkezdtem veled levelezni és új barátot találtam benned. Mindig felvidítottál, megnevettettél, így természetes volt, hogy meghúzhatod magad nálam, amíg te is menekülőben vagy az otthoni nyűgjeidtől. Közben pedig menthetetlenül beléd szerettem. De miután elmentél még történt valami, amit nem mondtam el eddig. Szóval pár hónappal azután, hogy visszamentél, Anne megjelent nálam. Évek teltek el, amióta utoljára láttam, de ő csak szebb lett az idő múlásával. Azt mondta, megtalálta az igazi anyját, de az a nő a velejéig romlott. Amszterdamban él és kamaszlányokkal keresi a kenyerét. Először nagyon kedves volt hozzá, de aztán őt is „munkára” akarta fogni az egyik kirakatban. Akkor menekült el. Nem kérdeztem, hogy miért szökött meg tőlünk. Még nem hevertem ki, hogy elmentél, Anne pedig nálam keresett menekvést és vigasztalást.  Egy hónapig volt nálam, azt hittem, hogy lehet belőlünk valami, hogy vele el tudlak feledni és újra rendben lesz minden. De egy hónap múlva eltűnt. Joe bácsival ismét kerestük, de ahogy korábban, akkor sem találtuk őt meg. Semmit sem hagyott hátra, a tőlem kapott mobiltelefonon kívül. Kevés ruhával érkezett, és azzal a kevéssel el is ment. Aznap, mikor hazaértem meglepve tapasztaltam, hogy újra lelépett. Megpróbáltam felhívni: kikerestem a számát a telefonban, és ahogy megnyomtam a hívás gombolt, szinte azonnal meghallottam a telefonja csörgését a konyhából. A rendőrök sem jutottak semmire, Anne nem kerülte elő.
Szegény Anne, gondoltam. Néha hiába nevelsz a legjobb tudásod szerint egy árvát, kiütköznek rajta a szülőktől örökölt tulajdonságok és Anne pont olyan nyughatatlan lett, mint az anya, a bordélyházi madame. Ez szörnyű, de sajnos nem lehet mit tenni ellene. Anne nem tehetett róla.
- Évek teltek el, semmit sem hallottam felőle. Közben Joe bácsi is meghalt. A felesége már korábban eltávozott, így rám maradt tőlük is minden. A lemezboltot átvettem, a házat rendbe hozattam és kiadtam. Anne-ra hagytak némi pénzt, de soha nem jött el érte. A mai napig vár rá, vagy az örökösére a bankban. Amikor felhívtalak, hogy lemondjam a hétvégét, akkor tudtam meg, hogy Anne is meghalt. Az én számomat hagyta csak maga után, mint egyetlen hozzátartozóét. Mikor felhívtak, sokkot kaptam. Oda kellett mennem a kórházba, hogy lássam. Közlekedési baleset áldozata lett.
- Sajnálom – mondtam, mert azt hittem, vége a mondandójának. De csak szünetet tartott.
- Egy valami még azonban hátra van. Anne hátrahagyott egy kislányt. És most jön az, amiért igazán haragudhatsz rám: a kislány öt éves. Így akár tőlem is lehet. Anne nem hagyott hátra semmit a kislányt illetően… szóval még nem biz…
Nem bírtam tovább, muszáj volt mondanom valamit, bár nehéz volt. Viszont tudtam, hogy mire akar már kilyukadni. Azt akarja tudni, hogy mi lesz velünk most, hogy a kislány is belépett az életébe. Azért is nehéz volt a gondolataimat szavakba öntenem, mert még nem dolgoztam fel minden mondatát. Viszont tudtam, hogy ha nem mondom ki most, mit is gondolok, talán mond valamit, amitől teljesen elborul az agyam. Ezt nem akartam.
- Megígértem, hogy nem vágok a szavadba, de most muszáj. Nézd, jogod volt azzal lenni, akivel csak jól esett, azok után, hogy elmentem. Nekem is voltak kapcsolataim az elmúlt évek alatt. Persze, nem vagyok túl boldog tőle, hogy van egy kislányod. Ha nem is biztosan a tiéd, de ha hagynád, hogy valami árvaházban nőjön fel, az kegyetlenség lenne, hiszen Anne a családod része volt. És különben is… egy kislány még nem zár ki egy következőt… Igaz?
Azt akartam, tudja, ez nem az az indok, ami miatt most, vagy bármikor elhagynám őt. Szeretem. Persze, nagyon fájt, hogy egy hétig felém se nézett, de volt rá oka. Persze nem repestem, hogy más nő gyerekének lehetek a „mostohája”, de reméltem, hogy hamar megszeretem a gyereket. Azt viszont nem kívánhattam Adamtől, hogy hagyja magára.
- Ugye… ugye, te nem vársz babát? – kérdezte tőlem félszegen – Nem mintha baj lenne, vagy ilyesmi, de már most nem tudom, hogy Chérie-t hová teszem… Most még a gyerekkórházban van, de pár nap múlva kiengedik. Persze, szeretném magamhoz venni. Igazad van, Anne a családom része volt és Chérie valószínű, hogy tőlem van… 
- Nem, dehogy! Az egyetemet szeretném előbb befejezni. Bár most, hogy Chérie is veled… velünk lesz, biztos, hogy kevesebb idő alatt kell majd többet tanulnom – mondtam.
Még mindig fogtuk egymás kezét az asztalon és Adam most a másik kezét is a kezemre tette.
- Szóval úgy gondolod, hogy mi hárman… aztán később majd négyen… öten… sőt, akár hatan is, lehetnénk egy család? Mármint... velem maradsz?
- Igen, veled maradok – feleltem. Adam nyílván nem erre számított, mert egészen kivirult az arca. – De azt még nem mondtad el, hogy miért hagytál ki ebből az egészből.
Közben már elmúlt dél, a süti vásárnak is rég vége lehetett már. Eleredt az eső is és a kávézóban is felkapcsoltak minden lámpát. Elfogyott a kávénk és a sütink is. Adam mondandója tényleg sok volt és nehéz is volt ezt mind egyszerre feldolgozni. Tudtam, tulajdonképp beleegyeztem: összeköltözöm Adammel és segítek felnevelni egy kislányt, aki valószínűleg teljesen összetört, most, hogy elvesztette az édesanyját.
- Igen, mindjárt azt is elmondom. De, ugye tudod, hogy mivel jár, ha velem maradsz? – kérdezte Adam.
- Persze… gondolom, összeköltözünk és én leszek Chérie „mostohája”. Bár inkább a nővér szerepét szeretném, de ez nem kívánság műsor – feleltem. Próbáltam könnyed és derűs lenni, de nem sikerült túl jól.
- Igen, de csak ha tényleg ezt akarod. Én ezt szeretném, mert igazán nagyon szeretlek. Most már azt akarom, hogy mindig velem légy. Igen, persze Cérie-nek is kell egy pótanya. De az ő színrelépése szerintem csak egy lökést adott ehhez az egészhez. Még pár hét és megkértelek volna, hogy költözz hozzám Chérie nélkül is – láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Tényleg velem tervez és most először éreztem úgy, hogy ez jó és így kell lennie, mert mi többé már nem fogunk elszakadni egymástól. Bár én nagyon szerettem volna hazaköltözni az egyetem után és reméltem, hogy esetleg Adam velem jönne. Így viszont már minden megváltozott. Már hárman leszünk és az egészen más. – De visszatérve arra, hogy miért hagytalak ki ebből a kalamajkából: úgy éreztem, először nekem kell lefogadnom a helyzetet és valami döntésre jutnom. Elsőre még azt is gondoltam, hogy az élet választás elé állított és most kénytelen leszek eldönteni, Chérie-vel, vagy veled akarok maradni. Időre volt szükségem, hogy megemésszem, ami az elmúlt héten történt. Ne haragudj, hogy nem kerestelek, de még az idő múlását sem úgy érzékeltem, ahogy az normális.
- A lényeg, hogy most már elmondtál mindent. De nagyon megijedtem. Nézd, ezt itt teleírtam, hogy magamat tartsam féken és ne kezdjelek el üzenetekkel bombázni. – Megmutattam neki a füzetet. Rám nézett, áthajolt az asztal fölött és puszit nyomott a homlokomra.
- Soha többet nem hagylak magadra – mondta. – Az valószínűleg az esőerdők biztos pusztulását jelentené.
Nevettünk.

***

Hazamentem. Adam azt akarta, hogy itthon gondoljam végig még egyszer, mire is vállalkozom. De én már eldöntöttem magamban, hogy ez így lesz jó. Mi amúgy is összetartozunk, Chérie-t pedig biztosan szeretni fogom, nem tudtam elképzelni, hogy ne egy angyal legyen. Azért persze beleegyeztem, hogy szépen nyugodtan újra végiggondolom a dolgot. Otthon persze főztem egy kávét, becsuktam magam a szobámba és felhívtam anyát. Vele akartam először beszélni.

- Anya, te vagy az? Olyan jó, hogy otthon vagy. Muszáj beszélnünk – mondtam, minden köszönés nélkül. Ez most fontosabb volt, mint bármi. Akartam, hogy tudja, mi történt ma, és bár a véleményét borítékoltam, azért elmondtam mindent, töviről hegyire, persze Adam szüleinek rémes sztoriját kihagyva, majd vártam anya reakcióját.
- Dia, drágám… Ez egy nagyon fontos döntés. Komolyan szereted ezt a férfit? – kérdezte kissé aggódva.
- Igen. Tudod, ez nem most kezdődött köztünk. Amikor 16 évesen kiszöktem, minden akkor kezdődött. Csak volt egy durva félreértés köztünk és megszakadt minden kapcsolat. És bár csak néhány hete találtuk meg egymást újra, én valamiért úgy érzem, hogy összetartozunk – magyaráztam. Tudtam, hogy anya nem lesz boldog a döntésemtől, de meg kellett értenie, miért választom inkább ezt az utat.
- Azt tudnod kell, hogy más gyerekét szeretni nehezebb, mint a sajátodat. Ha nem szívleled meg, úgy nagyjából azonnal azt a kislányt, akkor soha nem fogod elfogadni. És az mindannyiótoknak rossz lesz. – Persze volt ebben igazság, de nekem nem voltak rossz érzéseim a kislányt és a közös életet illetően. 
- Anya, tudod, hogy a megérzéseim működni szoktak. Most azt súgják, hogy ebből rossz nem sülhet ki. Keresünk egy nagyobb lakást, amiben mind a hárman elférünk, befejezem az egyetemet, aztán remélem munkát is kapok. Most azt látom, hogy itt kell maradnom. Ennek a kislánynak szüksége van valakire, aki anyja helyett az anyja lesz. Adam pedig nagyon szeret. Szeretném, ha meglátogatnál. Úgy meggyőződhetsz magad is, hogy nem döntök most rosszul – feleltem.
- Előbb rendezkedjetek be. Aztán majd útra kelek hozzátok, és megnézem magamnak – mondta nagy komolyan, de éreztem a hangjában már némi elfogadást és derűt.

Ebben maradtunk. Én pedig felhívtam Petrát, hogy elmondjam neki is. Anyához hasonlóan ő sem repesett a dologtól, de tudtuk mind a ketten, hogy nem dönthettem volna jól másként. Adam elvesztését én sem bírtam volna ki. Ha csak azt nézem, mennyire grafománná tett az az egy hét… Mi lett volna velem, ha most szakítunk? Valószínűleg felvásároltam volna az összes füzetet a papírboltból és még az sem lett volna elég, hogy minden érzést leírjak, ami bennem lett volna.
Másnap felhívtam Adamet is. Elmondtam neki, hogy átgondoltam, menjünk lakást nézni.
- Csak egyet nézünk meg. Emlékszel, azt mondtam, hogy Joe bácsi rám hagyott egy házat. Felmondtam a bérletet. De nem ma megyünk megnézni, előbb ki kell költöznie a lakóknak, de szerencsém van, mert már eleve elkezdtek más lakás után nézni és hamarosan felmondták volna a bérletet ők – magyarázta izgatottan.
- Azért találkozunk ma? – kérdeztem.
- Átjönnél? Szeretnélek látni de Chérie cuccai már itt vannak és… És nagyon, de nagyon fura kislány ruhákat válogatni egyedül – mondta.
- Persze, máris indulok – feleltem.
Lehet, hogy kívülállók számára elhamarkodott, vagy furcsa döntést hoztam. Margit például kikelt magából, hogy én nem vagyok normális, amiért magamra vállalom egy kisgyerek nevelését. Ani egészen másként élte meg. Ő csak ábrándos tekintettel Lacira nézett, aki egyből megértette, miről álmodozik a barátnője és zavartan nevetgélni kezdett, hogy leplezze ijedelmét. Szóval ők jobban fogadták a döntésemet, mint Margit. Ahogy Adamhez tartottam, csörögni kezdett a mobilom. Meglepve láttam, hogy Dávid hív. Csak nem reptéri fogadó szolgálat kell egy új lakónak? Jól jönne a plusz pénz.
- Szia – köszöntem, mihelyst felvettem a telefont.
- Mégis mi ütött beléd? – bátyám igen csak ingerült volt, kissé el kellett tartanom a fülemtől a telefont, nehogy beszakadjon a dobhártyám.
- Gondolom te másképp döntöttél volna – feleltem higgadtan.
- Mi az, hogy! Ott kellett volna hagynod a hapsit! Neked itthon van dolgod, te magad is megmondtad, hogy az egyetem után hazaköltözöl! Most meg egy fellángolás hatására felvállalsz egy kisgyereket is! Nem vagy normális – kiabált.
- Ez nem fellángolás. Ez most más. Dávid, nem kell, hogy megérts, nem kell, hogy támogass vagy egyetérts a döntésemmel. Csak fogadd el, hogy most itt van rám szükség. Ennek a kislánynak anya kell…
- De te egyetemista vagy, nem anya… Egy szobanövényt sem lehet rád bízni! – vágta hozzám.
- Hát most majd anya is leszek, nem csak egyetemista. Majd megbirkózom a dologgal valahogy. Adam mellettem lesz, és együtt mindent megoldunk. Tudom, hogy jól döntöttem – feleltem amilyen higgadtan csak tudtam. Azt akartam, hogy lezárjuk végre a beszélgetést.
- Szerintem meg most teszed tönkre az életedet. – Dávid nem gondolta, hogy ezt már abba kellene hagyni. Ezért nekem kellett lepattintanom a saját testvéremet.
- Bocs, ezt majd máskor folytassuk. Mindjárt elmegy a térerőm, mert a metrón ülök. Szia – mondtam és meg sem várva válaszát kinyomtam. 

Nem ez volt életem legátgondoltabb döntése, de nem igényeltem, hogy állandóan emlékeztessenek rá. Nem kevés félelem volt bennem az egésszel kapcsolatban. Mi lesz, ha Chérie nem kedvel, mi lesz, ha nem leszek jó pótanya, mi lesz, ha nem tudom befejezni az egyetemet és mi lesz, ha csalódást okozok Adamnek? Nagyon reméltem, hogy ezek a kérdések majd szépen elülnek és elfelejtem őket.
Mire Adamhez értem, már elözönlötték fejemet, a „Mi lesz ha…” kezdetű kérdések. Reméltem, hogy ha végre ismét melegben leszek, megnyugszom. Felsiettem a vaslépcsőn és megnyomtam a csengőt. Amint Adam ajtót nyitott, szólni sem volt időm, rögtön a karjaiba zárt és megcsókolt. Istenem, hogy ez mennyire hiányzott nekem! Tegnap nem volt túl romantikus a hangulat, egy ölelésen és egy puszin kívül semmi nem történt köztünk. Így nem esett nehezemre fogadni a csókját, még közelebb húzódni hozzá, amíg már nem éreztem mást, csak az ő illatát és az ő szorítását. 

Amikor elengedett, még mindig az ajtóban álltunk. A válla fölött átnézve megállapítottam, hogy rettentő nagy rumli van nála.
- Te jó ég, ez mind Chérie holmija? – kérdeztem.
- Nem, dehogy! Csak az a két rózsaszínű bőrönd. A többi cucc a lemezbolthoz tartozik. Tegnap véletlenül ide hozták a szállítmányt. Holnap elvitetem a srácokkal. Ma nem ér rá senki… Nekem pedig más dolgom van.
Közben beengedett, levettem a kabátomat és a cipőmet. Ahogy közelebbről megszemléltem a dobozokat, rájöttem, hogy tényleg csak a két kis bőrönd van. Ez simán elfér egy normálméretű ruhásszekrény két polcán. Szegény kislány, gondoltam. Ki tudja, milyen helyen tengődtek Anne-nal. Adam, mintha hallotta volna a gondolataimat szólalt meg mögülem:
- Egy szobában laktak. Anne cuccait már bedobozoltam. – Fejével a sarokban álló egyetlen doboz felé bökött. Hát, nem sok cuccuk volt, az biztos.
- Szegény kislány. Tudja már, hogy mi vár rá? – kérdeztem.
- Igen. Tudja, hogy Anne meghalt és hősiesen visszatartotta minden könnyét. Azt mondtam neki, hogy mostantól mi fogunk vigyázni rá. Erre persze megkérdezte, hogy én ki vagyok, és honnan ismerem az anyukáját. Úgyhogy elmeséltem neki – felelte.
- Elmondtad neki, hogy a fogadott unokatesód volt az anyja és nem mellesleg még lehet, hogy az apja is vagy? – néztem rá kikerekedett szemekkel – Adam, ez egy hangyányit több, mint amit egy öt éves kislány fel tud fogni.
- Nem is ezt mondtam neki. Az apás részt kihagytam. Szóval nem is fog apának szólítani, ami nem is baj, nem is érzem még túl felkészültnek magam erre. Szegény kislány már így is eléggé összetört. Ráér megtudni a többit, ha kicsit nagyobb lesz – magyarázta. Én pedig mélyen egyet értettem vele.
- És mit mondtál neki rólam? – Ezt tudnom kellett, csak hogy mégis hogyan viselkedjek, amikor találkozom vele.
- Azt, hogy te is nagyon szereted az állatokat. Képzeld, Chérie állatorvos szeretne lenni – vigyorgott.
- Ez remek, de akkor inkább máshogy kérdezem: Mit mondtál neki rólunk?
- Ja, vagy úgy… Hát azt mondtam neki, hogy te és én összetartozunk és most már ő is hozzánk fog tartozni és nagyon fogjuk szeretni őt is. Ettől elég jó kedvre derült – válaszolt, végre a kérdésemre.
- Értem. Mikor nézzük meg a házat? – kérdeztem. Közben kinyitottam Chérie egyik bőröndjét. A ruhák össze vissza voltak beledobálva – Te pakoltad így be? Remélem, van vasalód… Bár egy mosás sem ártana…
- Hát, hétfőn az óráid után elmehetnénk mind a hárman megnézni. Persze, gondolom egy festés biztos ráfér… Meg be kell rendeznünk, a használt bútorosoknak eladtam az összes régi fotelt, ágyat, szekrényt. Arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk festéket venni és kifesthetnénk együtt. Ja és igen, én pakoltam, vasaló és mosógép a konyhában, te rendelkezel a ruhákkal – felelte.
- Az szuper ötlet! Mármint, hogy nézzük meg és fessük ki. Hát, nekem van egy bögrém, gondolom, elfér majd az új konyhánkban – mondtam, miközben elindultam Chérie ruháival a konyha felé.
Adam nevetve jött mögöttem. Miután bepakoltam a kislány összes fehérneműjét és elindítottam a mosógépet, Adam hátulról átölelt és a fülembe súgta:
- Most egy órán keresztül nincs dolgunk… Igaz? Nagyon hiányoztál.
Nem várt választ, csak felkapott és az ágyhoz vitt.

***

Hétfőn Chérie és Adam elém jöttek az egyetemhez. Mint kiderült, a ház a Greenwich parkon túl egy kis utcában áll, számomra a lehető legkényelmesebb helyen, az egyetem gyalog negyed órányira lesz tőlem. Bár ez csak később tudatosult bennem. Amikor megláttam őket közeledni, összeszorult a torkom. A kislánynak ugyanolyan zöld szeme volt, mint Adamnek, a haja viszont egészen világos barna volt és lófarokban volt felkötve. Kopott, olajzöld kabátjában kicsit elhanyagoltnak tűnt, de szomorúságot nem láttam rajta, inkább izgalommal vegyes félelem tükröződött szemeiben. Én is nagyon izgultam, hogy milyen lesz vele találkozni.
- Szia – köszönt rám Adam és puszit nyomott az arcomra – Chérie, ő itt Dia.
Lehajoltam a kislányhoz, hogy jobban megnézhessen.
- Szia Chérie, nagyon örülök, hogy találkozhatok veled végre – mondtam mosolyogva. A kislány visszamosolygott rám
- Te leszel a pótmamám? – kérdezte.
- Azt hiszem, ez a helyes megnevezés. Remélem nem bánod, hogy így lesz – mondtam. A kislány képben van a helyzetével.
- Majdnem olyan szép vagy, mint anyu. Szóval azt hiszem, nem bánom. De ugye nem baj, ha inkább Diának foglak hívni?
- Reméltem, hogy nem pótmamának keresztelsz – nehéz volt komolynak maradnom, kicsit viccesnek találtam Chérie érvelését.
- Mehetünk? – kérdezte Adam.

Bólintottam. Chérie megfogta a kezem. Adam ezen pont annyira lepődött meg, mint én, de nem szólt egy szót sem. Jól esett, hogy a kislányban ilyen gyorsan megszületett a döntés: jó pótmama leszek, mert majdnem olyan szép vagyok, mint Anne.

Amikor a házhoz értünk, egy pillanatra megálltunk előtte. Régi ház volt, ez látszott rajta, de az ablakokat és a bejárati ajtót nem régen cserélhették. A fehérre mázolt téglafalhoz jól illettek a vörösesbarna fa ablakok és az ugyanilyen színű erős bejárati ajtó. Kis lépcső vezetett fel hozzá. Adam kihalászta a kulcsot a zsebéből, és ajtót nyitott nekünk. Chérie és én léptük át először a küszöböt. A kis folyosót hajópadló borította. Ráfért volna néhány réteg faápoló, de hamarosan az is meglesz. Az előszobából csak a rendkívül tágas konyhával, étkezővel és nappalival összenyitott helyiség nyílt szemben, mögötte egy kicsiny mosdóval és egy szép tágas udvarral. Ahogy az angol házak többségében, itt is az előszobából vezetett fel lépcső az emeletre, ahol a többi szoba volt egy elég jó méretű fürdőszobával. Három hálószobás ház volt. Adam elmesélte, hogy eredetileg a nappali egy kis szobácska volt a földszinten, de Joe bácsiék összenyittatták a konyhával és az étkezővel. Nagyon tetszett a ház. A falak bizony festésre szorultak, de a hálószobák mind hajópadlóval voltak borítva, csak az emeleti folyosó volt padlószőnyegezve, a konyha és a fürdőszoba padlólapozva volt, az étkező és nappali pedig ismét hajópadlóval volt ellátva. Ez igazán szuper, mert az angoloknak mániája a padlószőnyeg, lehetőleg a ház minden részében. 
- Adam, ez csodálatos! – mondtam teljesen felvillanyozva.
- Egyetértek! – lelkendezett Chérie – Ugye lehet saját szobám?
- Hát persze! Mit szólnál a kertre nézőhöz? – Adam szélesen mosolygott a kislányra.
- Az nagyon jó lesz. Ti melyik szobát választjátok?
Adam rám nézett. Benéztem a másik kettőbe. Volt még egy Chérie szobája mellett, ami szintén a kertre nézett, az jó lenne vendégszobának. A másik szoba viszont nagyon tágas volt és a fürdőszoba elválasztotta a másik kettőtől.
- Az utcafrontira szavazok. Az szerintem eléggé kétszemélyes – feleltem kisvártatva.
- Akkor ezt megbeszéltük. Chérie, milyen színű falakat szeretnél a szobádban? – Adam a kislányra nézett.
- Jaj, nem is tudom! Tudjátok, még soha nem volt saját szobám – sóhajtotta.
- Van kedvenc színed? – kérdeztem, hátha ezzel megkönnyítem a kislány döntését.
- Igen, de nem szeretnék rózsaszínű falakat. Anyuka kedvence az orgona-lila volt. Lehetne olyan színű az összes falam? – Úgy tűnt valami elhatározás féle született benne. Adam és én bólintottunk.
- Bízhatom rád a többi fal színét? – nézett rám Adam.
- Én inkább arra gondoltam, hogy szerezhetnénk egy projektort és lehetnének mintás falaink. Chérie, nem szeretnél valami mesefigurát az egyik faladra dísznek?

***

A ház festése két teljes hétvégét felölelt. Persze a hálószobákkal kezdtük, hogy mihamarabb birtokba vehessük új otthonunkat. Szerencsére Chérie-ben lelkes segítségre leltünk. Adam hétköznap elvitte a kislányt egy hatalmas bútor áruházba, ahol kiválaszthatta új bútorait. Chérie számára a következő egy hónap minden napja Karácsony volt, hiszen soha nem volt még ennyi mindene. Ráadásul iskolát váltott. Ezt a részét Adamre bíztam, aki bölcsen egyházi iskolába íratta a kislányt. Ennek én is örültem, főleg, mivel az iskola közel volt az egyetemhez, így én is el tudtam érte menni, miután már beköltöztünk az új házba.

Végül rábeszéltem Adamet, hogy adja ki a mostani lakását úgy, ahogy van és vegyünk új bútorokat a házba. Szerencsére nem volt nehéz bérlőket találni a garzonba, mert Dávid lakói közül egy pár épp költözni szeretett volna így nekik adta ki. Ezzel mindenki jól járt.

Az egész költözködés egy hónap alatt lezajlott, bár eleinte kicsit fapados volt minden, de apránként bevásároltunk és lett mindenünk. Azonban boldogságunk nem lehetett teljes. Chérie-vel látszólag minden rendben volt, örült, hogy törődünk vele, velem is nagyon hamar megbarátkozott és nem volt vele semmi baj. Azonban éjjel felriadt álmából és sírt és Anne-t szólongatta. Erre nem lehetett nem felébredni. Adam és én egymásra néztünk a sötétben. Megszorítottam a kezét, majd szó nélkül felálltam és átmentem Chérie szobájába.
- Rosszat álmodtál? – kérdeztem tőle, miután leültem az ágya szélére és magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam.
- Igen, és nagyon hiányzik anyuka – szipogta.
- Mit álmodtál?
- Azt álmodtam, hogy elfelejtettem anyukát – mondta, szorosan hozzám bújva. – Tudod én nagyon szeretek veletek lakni, de anyuka nagyon megharagudna, ha elfelejteném. Ugye tudja, hogy nagyon szeretem, és nagyon hiányzik?
- Persze, hogy tudja. És nem fogod elfelejteni. Ő mindig veled van, mindenről tud, amit csinálsz, ami veled történik. Nem hagyott el, még csak el sem ment. Csak most máshonnan vigyáz rád – magyaráztam.
- Szerinted mit gondol arról, hogy hozzátok költöztem?
- Szerintem örül neki, mert látja, hogy milyen jó helyed van és hogy nem vagy egyedül. És tudod, mi szeretünk téged. Megváltoztattad az életünket, és azzal, hogy velünk élsz, minket is boldoggá teszel. Most már van, aki vigyázzon nekem Adamre, amikor nem vagyok itthon. És neki is jó, hogy itt vagy, mert vigyázol rám, amikor ő nincs itt. – Miközben magyaráztam neki, szépen visszafektettem az ágyába. Betakargattam. Chérie már teljes nyugalommal nézett vissza rám. Laposakat pislogott, és hamarosan elnyomta az álom.
Ahogy felálltam az ágyról és megfordultam, hogy kiosonjak a szobából, megláttam, hogy Adam az ajtóban állva figyelte az eseményeket.
- Hát te? – suttogtam, nehogy felébresszem a kislányt.
- Szeretlek. – Magához szorított és megcsókolt. Viszonoztam az ölelését, engedtem, hogy a karjaiba kapjon és visszavigyen az alig néhány méterre lévő hálószobánkba.

***

Ahogy teltek a napok, szépen lassan beleszoktunk az új életbe. Adam járt dolgozni, felváltva vittük és hoztuk Chérie-t az iskolából. Én tanultam, amikor csak lehetett. Ez motiválta a kislányt is, hogy fejlessze saját magát. Kapott néhány foglalkoztató könyvet, amiből tanulhatott. Adam elmesélte, hogy Anne is imádott tanulni. Egyik délután a konyhaasztalnál ültünk ketten Chérie-vel, és egy-egy bögre kakaóval.
- Dia, te ugye szereted Adamet? – kérdezte váratlanul.
- Igen, persze – feleltem.
- Szerelmes vagy belé? – Miféle kérdés ez, gondoltam.
- Igen – válaszoltam.
- Adam is szerelmes beléd – mondta.
- Nahát, és ezt honnan tudod? – Játszottam a csodálkozót.
- Hát, reggel megkérdeztem tőle – válaszolta vigyorogva.
- Értem. – Rámosolyogtam, majd visszamélyedtem volna a tengeri csigák tanulmányozásába, de Chérie még nem gondolta úgy, hogy lezárhatjuk ezt a témát.
- Össze fogtok házasodni?
- Tessék? – kérdeztem vissza meghökkenve. Persze, gondoltam rá, hogy esetleg majd megkérhetné a kezem és majd akkor esetleg, ha végzek az egyetemen, talán lehetne erről szó, de nem akartam nagyon beleélni magam a dologba.
- Össze fogtok házasodni? – Chérie megismételte a kérdést, talán azt gondolta, nem is hallottam, mit kérdezett.
- Nem tudom. Még nem beszéltünk erről. De most miért fontos ez? – válaszoltam kisvártatva.
- Hát, csak mert az iskolában azt mondta George atya, hogy két embernek akkor szabad összeköltöznie, ha már házasok. Csak ezért kérdeztem – magyarázta.
- Chérie, a mi esetünk elég különleges. Mi nem laktunk együtt, mielőtt te Adamhez kerültél volna és még nem is volt szó erről köztünk. Viszont úgy döntöttünk, hogy neked is jobb, ha egy fedél alatt lakunk, mert akkor mindig tud rád is vigyázni valaki. – Remélem Adam is valami hasonlót mondott neki, már ha eljutottak eddig a suliba menet. Persze, tévedtem.
- Adam azt mondta, hogy amúgy is szerette volna, hogy hozzá költözz, mert nagyon szeret, és nagyon hiányzol neki, amikor nem vagy vele. Pedig te nem is haltál meg, mint anyuka – mondta.
- Hát, tulajdonképpen ez is egy magyarázat, de ne aggódj, Isten nem néz ránk rossz szemmel, amiért együtt élünk, de nem vagyunk még házasok. – Szerettem volna már kimászni ebből a beszélgetésből.
- Honnan tudod, hogy nem bánja?
- Megkérdeztem tőle – feleltem. – Kérsz még kakaót?
- Nem.
Hála az égnek itt befejezte a faggatást. Én viszont elgondolkoztam, hogy vajon Adam mit gondol ezekről. Mármint, hogy együtt élünk, ugyan még csak nagyjából egy hónapja, és itt ez a kislány is, akinek családra van szüksége. Igaz, hogy kapcsolatunk nem másfél hónapja kezdődött, hanem évekkel ezelőtt, de akkor még csak gyerek voltam. Ezért nem voltam benne biztos, hogy készen állok a házasságra. 

Aznap délután még nem tudtam, hogy estére már mindent másként fogok gondolni.

Adam a szokásosnál egy órával korábban ért haza. Én épp a bögréinket mosogattam, miközben Chérie buzgón színezett kedvenc kifestő könyvében. 
- Sziasztok, drágáim – köszönt Adam, ahogy belépett a helyiségbe. Puszit nyomott Chérie arcára, aztán hozzám lépett és megcsókolt.
- Szia – köszöntünk vissza mindketten.
- Mikor leszel kész a mosogatással? – kérdezte Adam.
- Csak egy perc – feleltem. – Miért?
- Mert valami fontosat szeretnék mondani. – Nem vettem a lapot.
- Azt most is elkezdheted – néztem rá. Nagyon komoly képet vágott, ez egy kicsit megijesztett. – Valami baj van?
- Nem, minden rendben csak ez most olyan, hogy nem előnyös, ha épp mosogatsz közben – felelte, de láttam rajta, hogy kicsit feszült, kicsit izgul és még mosolyogni sem igazán úgy sikerül neki, mint ahogy szeretné.
- Jó, már kész is vagyok – sóhajtottam, megadva magam az akaratának és gyorsan megtöröltem a kezemet egy konyharuhában.
- Chérie, drágám – kezdte Adam – már megint kupi van a szobádban, és ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy kicsit összerámolj.
- Nade, ne már! Megígérted, hogy… - próbált tiltakozni a kislány
- Igen, de… ha így bámulsz egy hang nem fog kijönni a torkomon – sóhajtott Adam. Chérie minden további tiltakozás nélkül felkelt az asztaltól és elment a szobájába pakolni.
- Mi van, mit nem hallhat Chérie? – kérdeztem kicsit türelmetlenül.
Nem válaszolt. Kiment az előszobába és egy rózsacsokorral tért vissza. Fél térdre ereszkedett. Akkor már tudtam, hogy miről van szó.
- Azt hiszem, hogy már akkor tudtam, hogy egyszer meg fogom kérni a kezed, amikor megláttalak a reptéren. Közben sok minden történt velünk, felnőttünk, újra megtaláltuk egymást és Chérie is belépett az életünkbe. Nagyon szeretlek és most, hogy összeköltöztünk, úgy érzem, hogy nem kell tovább várnom ezzel. Igazából már azóta tervezem ezt, mióta a koncert után nálam aludtál, és azt hiszem, hogy soha nem lesz egy pillanat jobban, vagy kevésbé alkalmas egy másiknál. Dia, hozzám jössz? – A másik kezét eddig nem is láttam, csak most, hogy felém nyújtotta fedeztem fel a nyitott kis ékszerdobozt párnáján egy egyszerű kis fehér köves aranygyűrűvel. Egyszerűsége tette csodálatosan széppé.
- Igen, hozzád megyek… - még mást is akartam mondani. De közben Adam a kezembe nyomta a csokrot és az ujjamra húzta a gyűrűt.
Aztán megcsókolt, és már nem maradt időm arra, hogy befejezzem a mondatot.

***

Köszönöm, hogy egészen eddig velem voltál. Dia és Adam története itt végződik. Mondhatnám, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Azért még annyit tudnotok kell, hogy Dia sikeresen befejezte az egyetemet. Adam lemezboltja üzletlánccá nőtte ki magát, így hamarosan egy tengerparti városba költöztek, ahol Dia is munkát kapott. Chérie pedig nemsokára babázhatott is.